ezentúl minden másképp lesz. az 1=2 megszűnik jelenlegi formájában, más vizekre kormányzom a hajóm. fejembe vettem ugyanis egyszer régen, hogy szüksége van a világnak egy sokadik netlabel-re, és - részben - az én feladatom, hogy ez létrejöjjön. mindennek hátterében az áll, hogy az elmúlt hónapokban találkoztam néhány nagyon tehetséges fiatal magyar zenésszel/zenekarral, akikre úgy érzem érdemes odafigyelni. a fizikai hanghordozó kiadása azonban túlságosan nagy anyagi kihívást jelentene, és nem is feltétlenül időszerű még, az mp3 formátumban való megjelentetés azonban értelemszerűen egy sokkal egyszerűbben kivitelezhető ügy. és akkor beszéltem erről az egészről az ultrahang alapítvány tagokkal, és az ő segítségükkel/velük együttműködésben elindult a történet.
a cél az, hogy a netlabel az önfeledt kísérletezés színtere legyen. nagyon szeretnénk olyan zenéket megjelentetni, amik képesek meglepni minket. vágyunk rá, hogy a zenéhez bátran, egyéni módon közelítő zenészekkel hozzon minket össze a sors. és még mielőtt félreértés lenne ebből: egyáltalán nem fontos, hogy ez a bátor közeledés valami überintellektuel, absztrakt izében manifesztálódjon! boldogok leszünk, ha megismerhetünk valakit, aki ceglédi kannákkal és kanalakkal tud ösztönös tánczenét csinálni, vagy egy gyerekszobát képes hangszerré változtatni. vagy egy darab akusztikus gitárral tud olyan dalokat írni, amit nem értünk, hogy miért, de folyamatosan muszáj hallgatnunk. vagy épp olyan überintellektual, absztrakt izét tesz le az asztalra, ami meditatív, befeléfordult szótlan zenehallgatásra késztet minket. lényegében tehát a bármi megtörténhet elv működik nálunk. ez egy nagyon fontos aspektus, amit nem lehet eléggé hangsúlyozni.
így aki úgy érzi, hogy szeretné a közönség elé tárni azt, amit esténként a szobájában/egy stúdióban/egy garázsban/az erdő közepén művel (még mindig zenéről van szó :)), az ne habozzon írni az itt vagy a www.oneistwo.org oldalon található email címre. és aki hallja a szót, az adja tovább!!!
ami az oldalt illeti, ezen a téren még bőven van fejleszteni való, és a jó hír az, hogy a fejlesztés folyamatban van. ez a félig-meddig blogszerű, furcsa állapot csak átmeneti, amíg a rendes oldal el nem készül. a jelenlegi tervek szerint ugyan a blog megmarad, de csak mint a netlabel hírszekciója. maga az oldal azonban nyújtani fog mindent, ami elvárható tőle, sőt talán kicsit többet is. úgyhogy az érdeklődők tartsanak ki még egy kicsit, a zenészek pedig írjanak, hiszen nélkülük ez az egész egy halott ügy.
fenn van youtube-on a lightning bolt dvd, a power of salad stb című. az egyetlen lightning bolt dvd úgyegyébként. látható sok koncertfelvétel, móka, vidámság, interjú, az hogy a két brian mennyire visszafogott, kedves és szimpatikus fiatalember és hogy mennyire hihetetlenül, összehasonlíthatatlanul és utánozhatatlanul lenyűgöző a zenekar élőben.
érdekes vita alakult ki a kommentelők között az ügyben, hogy vajon mennyire korrekt dolog felrakni egy lightning bolt dvd-t az oldalra. többen érveltek amellett, hogy ez morálisan támadható lépés egy olyan zenekarral szemben, amelyik maga vezeti a kisbuszt, amelyikkel turnézik. különösen, hogy betömörítve a több mint 71 perces súlyos veszteségeket szenvedett a kép- és hangminőség tekintetében. mások azonban állítják, hogy az itt látottak hatására szerették meg a zenekart és/vagy vásárolták meg a dvd-t.
konkrét esetben hajlok arra, hogy nem jár azonnali pokolrajutás a feltöltésért, mivel a dvd-t per pillanat az általam ismert lemezboltok közül összesen egyben lehet kapni, tehát majdnem mondhatjuk, hogy senkinek nem származik abból kára, hogy a youtube-on nézik az emberek a videót. azonkívül meg még mindig jobban átjön ezen a hendikeppes videón a zenekar világának mibenléte, és különösen a koncertek hangulata, mint a többi feltöltött, hiper lo-fi felvételeken.
na kérem szépen, itt lehet meghallgatni, hogy miről van szó az előző bejegyzésben. nálam még 70%-on áll a flashgot, szóval én sem hallottam viszont az eseményeket, és még az is lehet, hogy kiderül, teljes hülyeségeket írtam. vagyis hogy - más szóval - hazudtam. de ha így van, akkor lesz kifogásom, sőt alibim.
Bizzy B úgy éjjel kettő óra magasságában kezdett el
játszani, miután Boxcutter – nem-reprezentatív közvélemény kutatásom alapján –
megosztotta a közönséget produkciójával. Többen a távozást választották, így a
jelenlevők száma némileg megcsappant, mire Bizzy B felrakta első zenéjét. Ő
ekkor már egy ideje a pultban mikrofonnal a kézben próbálta hergelni a
közönséget.
Onnantól viszont, hogy elkezdett játszani, nem nagyon
kellett a közönséget különösebben noszogatni, mert egyrészt gondolom addigra
már mindenkiben megérlelődött a táncolási hajlandóság, másrészt elég lendületes
üzemmódba váltott át az este Boxcutter koncertjéhez képest. Itt kell
megjegyeznem azt, hogy szerintem remek volt az este felépítése így, ebben a
formában: akit kifejezetten érdekelt vagy minimum kíváncsi volt Boxcutter
koncertjére, az éjjel egykor még jó eséllyel tudott rá figyelni, ráadásul szép
kontrasztot is alkotott zeneileg a két vendég fellépése azzal, hogy a fiatal
Boxcutter képviselte a kvázi új, lassabb, melankólikusabb, sőt helyenként
melodikusabb dubstep műfajt, míg Bizzy B hozta a már klasszikussá érett jungle
zenéket. Illetve ez csak részben igaz, mert az egyik faktor, ami nagyszerűvé és
végig élvezhetővé tette a szettjét, éppen abban rejlett, hogy bátran
manőverezett különböző - még ha szoros rokonságot is mutató – stílusok között.
Persze az ő esetében minden az amen ütemről szólt, de ez hol egészen csupasz,
hol durva és zajos körítésben jelent meg.
Szettje elején például kifejezetten zajos, breakcore közeli
zenéket játszott, amelyek meglehetős határozottsággal rángatták ki a közönséget
abból az álomittas/melankólikus/elvarázsolt/stb állapotból, amibe Boxcutter
zenéje juttatta. Aztán, ahogy mondani szokás, tetőfokára hágott a hangulat, ami
először – és egyúttal a legnyilvánvalóbb módon – abban nyilvánult meg, hogy a
lelkes egybegyűltek együtt énekelték az Original Nuttah (szül.: 1994) című
abszolút örökérvényű jungle klasszikust – miután arra felszólítást adott a dj.
„Let’s do it properly!” – mondta.
Ha már így szóba jött, rögtön le kell szögeznünk, hogy a
zene mellett a nagyszerűség másik faktora az volt, hogy Bizzy B egészen hatásos
módon művelte a klasszikus dj iskolának azt a mára nagyrészt elfeledett – vagy
ha felidézett, akkor leginkább mosolyt keltő – gyakorlatát, miszerint a dj beszél
az egyes számok között a közönséghez. Nem öncélúan hadovált össze-vissza, hanem
effektíve kommunikált a közönséggel, amitől kialakult egyfajta intimitásérzés.
(Ezen a ponton nyilván jól jött, hogy a teremben összesen kb. százan
tartózkodtak.)
Olyasvalami volt ez, amivel eddigi pályafutásom során még
nemigen találkoztam: kifejezetten hozzáadott értéknek minősült a dj emberi
mivolta, a beszéd csodálatos képességének megvillantása. Különösen, hogy a
party kultúrának nevezett jelenségben a dj, mint szociális lény csak ritkán
jelenik meg, és ha egyáltalán, akkor is csupán a metakommunikáció néhány
jelével találkozhatunk. Úgy mint: a lemezlovas két keverés között kimosolyog az
első sorban állókra, táncol kicsit a zenére, magasba emeli a kezét, végtagjaival
jelzi a taktust. Bólogat.
A Bizzy B-féle kommunikáció egy rögtönzött amen ütem
történelemóráig jutott, mikor is meghallgathattuk az első „ever” amen ütemet
tartalmazó zenét, majd az első igazán nagy sikert elkönyvelő amen ütemet
felhasználó számot. Neveket, címeket senki ne kérjen rajtam számon - én már
megpróbáltam Bizzy B-n. Csupán arra emlékszem rendíthetetlen magabiztossággal,
hogy az első nagysikerű amen jungle szám volt bizonyos tekintetben a
legkülönösebb zenei momentum az est folyamán, mivel az egész nem volt más, mint
egy sűrű, amen dobzuhatag. Eszköztárában végletesen puritán, megjelenésében csaknem
megalomán, hatásában eksztatikus.
A múltidézésből ismét a jelen felé vette az irányt Bizzy B,
és a zenéi megint a keményebb, zajosabb nyomvonalra álltak rá, amivel a még
táncolókból sikerült kihajtani az utolsó szuszt is. A legelszántabbak úgy
hajnal öt óra magasságában adták fel, Bizzy B-vel együtt, aki ekkor már úgy
három órája zenélt. Gondolom, szóltak neki, hogy haza kell menni.
tegnap elkövettem azt a balgaságot, hogy kifeljetettem a listáról sleeparchive-ot, aki pedig aztán tényleg legalább olyan üde színfoltja a minimál techno szcénának, mint a beckett & taylor formáció, ha egészen más, hidegebb, szikárabb is a zenei világa. meg aztán a másik hiba az volt, hogy nem tettem említést az év végén egy késői, de nagyon erős befutót produkáló lasse gjertsen-ről, aki hagyományos értelemben nem is zenész, és nem ír dalokat, de azt amit és ahogy csinál, kétségtelenül rendkívüli és zseniális. gondolok itt: hyperactive és amateur.
és igen, ismét elérkezett a nagyszerű pillanat, amikor lehet listát írni arról, hogy mi volt a legszebb, legjobb, legfontosabb ebben az évben. zeneileg tekintve. mivel a szerkesztőségben egy néhány órája már szilveszterezünk komolyabb mennyiségű szekszárdi rosé társaságában, ezért linkelni lusta leszek úgy döntöttem. és sorrendet sem állítok.
legyetek boldogok és kövérek!
fm3 - buddha machine
az idei év legkülönösebb, legérdekesebb és legszerethetőbb megjelenése
junior boys - so this is goodbye
az év magánügy lemeze és egyúttal az első bakelit lemez vásárlásom tárgya
ekkehard ehlers - a life without fear
mutáns és helyenként absztrakt blues, egy egyszerre komplikált és nagyon direkt kísérleti lemez
black dice - broken ear record
a kedvenc zaj zenekar ezzel a lemezzel csak még kedvencebb lett, bár az album tavaly jelent meg, és ha igazán up-to-date lennék, akkor itt most a wolf eyes-ról kellene írnom, de nem
lightning bolt - hypermagic mountain
világverő drum&bass formáció még nagyszerűbb, és a zenetörténelem legeksztatikusabb gitárszólója basszusgitáron elővezetve a dead cowboy-ban. szintén tavalyi, de ez ugye nem szempont nálam
devendra banhart - cripple crow lp d oldal
ez végre idei, legalábbis a 8 bónusz számmal megjelent lp verzió, amin többek között a szinte hihetetlen white reggae troll is szerepel, és amely 8 bónusz szám legalább ötször szerethetőbb, mint az előtte lévő 22 együtt
beirut - gulag orkestar
pszeudo-balkán-folk-klezmer, ami az okosak szerint hiteltelen egy amerikás sráctól, de én ezt leszarom, mert a dalok nagyon jók
hot chip - the warning
az év pop lemeze, kétség nélkül
passion boys
az év felfedezettjei, zwei ungarische wunderkinder, bravo
geoff mullen - thrtysxtrllnmnfstns
kísérleti vonalon az idén egyik legtöbbet pörgött album, és talán legszebben csomagolt összesítésben is
beckett & taylor
tőlük idén összesen egy 12"-es jelent meg, viszont a formációt idén fedeztem fel, és rögtön ki is osztottam nekik a kicsit megfáradt minimál techno/house színtér leginvenciózusabb csapata címet
six organs of admittance - the sun awakens
a jelenleg virágzó neo (freak) folk vonal egyik legizgalmasabb figurája, aki képes egy lemezen belül 3 perces egyszálgitáros dalokban és 20 perces, pszichedelikus jamekben is kiemelkedőt alkotni
joanna newsom - ys
joanna newsom egy tündér, ebben majdnem egészen biztos vagyok
tim hecker - harmony in ultraviolet
régi nagy kedvenc, lélegzetelállítóan szép lemez
the whitest boy alive - dreams
elképzelhető, hogy zeneileg ez nem igazán kiemelkedő lemez, de az én erlend fixációm tavaly óta sem csillapodott, és azért a dreams egy igazán korrekt kis pop lemez
azoknak, akik szeretik meg azoknak, akik túladagolták magukat a bűbájos, télapós, szerelmes, könyyezős szenvelegős filmekkel, itt az ok go című zenekar igen-igen vicces klipje. az benne még a jó, hogy látnivalóan low budget, ámdeviszont mégiscsak nagyon sziporkázóan ötletes, és tényleg igazán vicces. az ok go lemezeit különben egyelőre nem hallgatom, viszont a zenekar honlapját látogatom, mert van rajta egy ilyen autós üldözős játék, amilyen nekem a számítógépemen sosem volt.
egy kis türelem, egy kis várakozás, egy jól időzített szünet, egy renitens anyuka és egy fegyelmezetlen gyerek. ha mindezt összeadjuk, rázzuk, keverjük és szűrjük, akkor abból egy steve reich koncerten való részvétel jön ki végeredményképpen. ez pedig óriási élmény, hiszen reich mégiscsak a XX. század zenéjének élő klasszikusa, amellett meg az én privát szférámban is kiemelkedő szerepet tölt be. egyrészt nagyon szeretem a zenéjét, másrészt az ő muzsikája ad számomra olykor valami halvány reményt arra, hogy amit én - jobbára két ujjal - produkálok mondjuk egy zongorán, az esetleg egyszer, egy különösen szerencsés csillagállás esetén még valami bizonytalan csírának is tekinthető.
menet közben aztán nagyjából kiderült, hogy steve reich szeret itt nálunk, ennek megfelelően vállalta azt, hogy a koncert után udvarias mondatokra udvariasan válaszoljon, mosolyogjon és dedikáljon. persze számtalan okból muszáj volt beszerezni egy aláírható cd-t. amivel kapcsolatban a mester megjegyezte, hogy "great album". ott látható fenn.
jövő tavasszal ismét megrendezésre kerül az ultrahang fesztivál, ami így lassan eljut a haladó hagyomány stációba. idén - ahogy ez a legutóbbi fesztivál alkalmával is történt - a szervezők pályázatot hirdetnek magyar zenészek számára, melynek kiírását itt olvashatja minden érdeklődő. a díj többek között a fesztiválon való fellépés lehetősége, ami mindenképp igencsak megbecsülendő, hiszen nem a zenei élet középvonalas szereplői között mutathatják meg magukat a nyertesek, hanem nagyon is kvalitásos, adott esetben és bizonyos körökben világsztárnak tekintett előadókkal celebrálhatnak egy délutánt/estét.
úgyhogy ambiciózus és tehetséges vagy nem ambiciózus, de továbbra is tehetséges nyitott szellemiségű magyar zenészek, kattintsatok a fenti linkre, azzal mindenki csak jól jár.
a rodz-konez kiadó honlapján érdekes mixeket lehet letölteni, például olyan jónevű techno előadóktól is, mint sutekh vagy surgeon. a dolog érdekessége pedig abban áll, hogy a lehető legkevésbé sem techno mixekről van szó, ahogy arra effektíve maga sutekh is felhívja a figyelmet saját oldalán - "Warning:
absolutely no techno is included in this mix!"
helyette viszont van minden, vagy legalábbis nagyon sok minden, ami a huszadik századi zenében történt: experimentális és repetitív zene, jazz, art rock, zaj, dub, hiphop, azaz terry riley, moondog, art endemble of chicage, autechre, vladislav delay, whitehouse, zeena parkins-ikue mori stb stb stb. mindez egy jó 100 perces mixbe sűrítve, de se nem rázva, se nem keverve, inkább csak kollázs jelleggel egymás mellé helyezve. ez egyrészt azért jó, mert obskurus zenéket lehet hallani, másrészt azért érdekes, amiért szobrászok félkész műveit és festők vázlatait érdekes nézni: egy kicsit betekintést lehet nyerni, hogy miként formálódik az anyag, amíg a nyilvánosság elé nem kerül.
emellett pedig azt a meglepő megfigyelést tettem, hogy a techno zenészek számára az egyik megkerülhetetlen banda a whitehouse, a másik közel megkerülhetetlen előadó pedig aphex twin. aztán pedig lee perry következik a sorban.
felfedeztem, hogy végre létezik, és valódi tartalommal is bír dj dork honlapja. ha jól emlékszem, egyszer régen láttam már, de akkor még under construction stádiumban volt. most viszont van rajta info, kép, videó, egyéb mozgó objektumok és interaktivitás, és végül, de nem utolsó sorban három darab letölthető mix. ezek közül én személy szerint a 5AM fantázianevűt kiemelten ajánlom, mert az legkeményebb, legkockább, leggermánabb. és ha már, akkor!
az van, hogy én nagyon örülök a minimál techno újkeletű népszerűségének, és annak, hogy itthon is sokan játszanak már ilyen zenét, de a legőszintébbet megmondva nekem, ha bulizásról van szó, akkor a kemény, érzelemmentes, 100% machine musik a nyerő, nem pedig a középtempós, funki beütésű és/vagy tompított kickekkel, stb operáló vonal. a másik meg, hogy soha senki nem tud olyan szintű transzállapotba hajszolni a zenéjével, mint dj dorka. ehhez mellesleg nem kevéssé hozzájárul az is, hogy érdekes kontrasztot alkot egy party szituációban dj dorka zenéje és dj dorka személye. nem tudom megfejteni, hogy csinálja, de van valami melegség, hogy ne mondjam: anyai minőség (bár ezért a kifejezésért most agyon tudnám csapni magamt) abban a tényben, hogy ő játssza azokat a zenéket. úgyhogy tulajdonképpen csak oda lyukadok ki, hogy lehet azt mondani, hogy ő a kedvenc hazai dj-m.
a junior boys nem olyan nagyon rég megjelent második nagylemeze, a so this is goodbye az idei év egyik, ha nem a legeslegfontosabb lemeze számomra. és nem csupán azért, mert néhány nekirugaszkodás után már az elsővel kapcsolatban is kialakult bennem egyfajta jóleső, akut addikció, hanem azért is mert az előzményekről leválasztva is egy csodálatos, érzelmekkel és nagyon jó dalokkal teli lemez ez. amivel egyébként nem alakult ki szerelem rögtön első hallásra, kicsit dolgoznom kellett az ügyön, csak úgy mint az első album esetében, de végül is megtörtént, aminek meg kellett történnie. érdekes módon, nehéz volna az új és az előző lemez közötti különbségeket felsoroló listát összeállítani, hiszen alapvetően kilométerekről felismerhető az új lemez minden egyes momentumáról, hogy ez junior boys, de valahogy mégsem egészen ugyanaz, sőt valahogy mégis egészen más. egy árnyalattal talán még hidegebb, még melankólikusabb, ugyanakkor még felemelőbb és drámaibb, és nem utolsó sorban dal centrikusabb. de nem igazán akarok elmerülni az album boncolgatásában, mert egyrészt sok helyen sokmindent leírtak már róla az elmúlt hónapokban, másrészt meg annyira szoros és intim a kötődésem a lemezhez, hogy félek bármilyen szinten is racionalizálni a zenét, nehogy ezáltal csak egy picit is csökkenjen a varázs.
viszont azok számára, akik még nem ismerik a zenekart és azoknak, akik már annyira, hogy belső késztetésük van arra, hogy minden körülöttük zajló esemény részeseié váljanak, ajánlom a SoThisIsGoodbye oldalt, ahol egy szöveges vagy képi (vagy mindkettő) búcsúüzenet feltöltéséért cserébe az album egyik dala ingyen letölthető. továbbá az újonan érkezők számára innen letölthető a lemez slágere, a leginkább felemelő dal, az in the morning.
tegnap este zajlott az a38-on az abc tehetségkutató verseny első fordulója, ahol fiatal magyar rock/metál csapatok léptek fel. egyrészt a puszta kíváncsiság vitt oda, hogy mégis, hogyan zajlik magyarhonban egy tv-ben nem közvetített, nem széttuningolt tehetségkutató. másrészt meg a hangos gitárzene, az ugye valahol szívügy ott legbelül, még akkor is ha a dolgos hétköznapokban viszonylag többször hallgatok ricardo villalobost például, mint panterát például.
barátnőmmel, mint független szakértővel az oldalamon kicsit megkésve érkeztünk a helyszínre, mert van bennünk ez a partikultúrából átmentett rossz beidegződés, miszerint minden érdemleges dolog akkor történik, amikor a pékek már felteszik a reggeli kávét főni. szóval délután négy órakor kiderült, hogy a tehetségkutató nem este nyolckor kezdődik majd, hanem délután kettőkor elkezdődött már. így aztán sikerült lemaradni az első három zenekarról, viszont cserébe rögtön egy nagyon jó koncerttel indulhatott számunkra a program. ja, annyit még elöljáróban, hogy - bár ez nem egy összehasonlító elemzés, de - a rockban érdekelt egybegyűltek sokkal kevesebbet dohányoznak, mint a néhány nappal ezelőtt említett, és alternatív jelzővel ellátott közösség, ami persze mellékszál, és ennél sokkal fontosabb, hogy a rockban érdekelt egybegyűltek körében sokkal több csinos lány, és jó vágású fiatalember található, mint a ....ben. a másik pedig, hogy az esetleges sztereotípiák eloszlatása végett, a rockerek ma már nem feltétlenül viselnek hosszú hajat, bakancsot, kifakult metallica pólót, sőt. és bekevert vörösboroskólát sem fogyasztanak kétliteres műanyag palackból. ahogy azt még én is tettem annak idején. hosszú hajjal. fülbevalóval. szakadt cuccokban.
de vissza a cselekményhez. a meglehetősen zord időjárási viszonyok és a szokatlan időpont ellenére előzetes várakozásainkkal ellentétben egész népes volt a hajó úgy négy óra magasságában, ami nyilván nagyban köszönhető a nevezési rendszernek. ez ugyanis úgy történik, hogy a zenekarok a nevezési díjjal tulképp egy jó adag belépőjegyet vásárolnak meg 2/3 áron, amit aztán okosan teszik, ha értékesítenek, mert így egyrészt biztosíthatják, hogy nem egy kongóan üres teremben kell játszaniuk, másrészt mert a továbbjutás tekintetében a közönség és a zsűri szavazatai 50-50%-os súlyozással számítanak. szóval tehát egy jó koncerttel indítottunk, amit a kecskeméti illetőségű huszonkevés éves átlagéletkorú, dob/2gitár/basszus/ének felállású angeldust vezetett elő. ők talán leginkább a nu-metal címkével illethető stílusban érdekeltek, amit alapvetően nem forradalmasítottak, merthogy alapvetően ők is a jól bevállt dallamosabb betétekkel ellensúlyozott zúzás receptet alkalmazták, de! egyrészt nagyon jól, másrészt nagyon látványosan előadva. a zene tényleg olyan volt, amilyennek lennie kell: energikus, agresszív, dinamikus, harapott a gitár, búgott a basszus, egészen brutálisan üvöltött/szépen énekelt az énekes, pontos volt a dobos. emellett finoman adagolva, különösen az intrók esetében nem féltek bevetni egy kis elektronikát, hegedűt, billentyűs témákat, egyszóval a dolog zeneileg és a műfaj kereteihez mérten egészen változatos volt. ráadásul ahhoz képest, hogy a zenekar jelenlegi felállásában mindösszesen két éve zenél együtt, nagyon összeérett színpadi produkciót mutattak be: a zenéjük intenzitásának - ami ugye nem volt elhananyagolható, ha ez az eddigiekből nem derült volna ki - megfelelően végig ugrálták, mozogták az egész koncertet, és így hihetetlen energiák jöttek le a színpadról. egész egyszerűen baromi élvezetes és felvillanyozó volt nézni és hallgatni őket. pláne hogy az énekesük, tibi amellett, hogy korrektül végig üvöltötte a számokat, a köztes szünetekben remekül kommunikált a közönséggel, és ezzel még a technika által produkált kis megtorpanásokat is sikerült áthidalnia. ja, és volt benne humor, kérem, ami sosem utolsó olyasvalakinél, aki végül is szórakoztatni akar! egyszóval az angeldust koncertje mind engem, mind a mellettem álló független szakértőt megnyerte.
rövid átszerelés után a the dethroners zenekar következett, akik számszerint heten tartózkodtak a színpadon, ami ugye tulajdonképpen már egy orkesztra, ha rock zenéről van szó. volt billentyűsük is. független szakértőm már az átszerelés alatt megjegyezte, hogy szerinte ciki a zenekar egyenpólóban, és hát valahol csendben ezzel egyet kellett értenem, mert bár ettől még lehettek volna ők nagyon jók, de azért egy rock zenekar mégsem amatőr néptáncegyüttes, hogy egyenöltözékben mutasson jól a színpadon. gyorsan le kell azonban szögeznem, hogy a the dethroners bizonyára nem játszott rossz zenét, bizonyára csak nekem nem kenyerem ez a klasszikusabb, helyenként progos metál. merthogy ők ilyesmiben nyomultak, voltak középtempók, orgonafutamok, virgaszólók, meg olyan gitártémák, amelyeket lénárd "metalhammer" lászló 1994 táján az "ízes" jelzővel illetett volna (vagy talán még ma is azzal illetne). az egyik szám előtt az énekes egy izgalmas tudományos kísérlet alanyaivá tette a közönséget, mikor is kijelentette, hogy "kíváncsiak vagyunk, tudtok-e 11/6-ban headbangelni!", és persze a közönség nem tudott, mert gondolom megijedt attól, hogy ez valami módfelett rafinált ritmusképlet, amit fejjel lekövetni minden valószínűség szerint nem is csupán vakmerőség, hanem egyenesen hülyeség volna, hiszen könnyen elképzelhető, hogy a 11. hatodra rábólintva a gerincvelő rezgései oly módon interferálnak a szívverés által a sejtplazmában gerjesztett rezgésekkel, hogy az azonnali halálhoz, illetve egy darab disznó-traktor-esztergapad mutáns születéséhez vezetett volna. persze most igazságtalanul kegyetlen vagyok a the dethroners zenekarral, holott minden jel szerint képzett zenészek a tagok, akik korrektül teszik, amit tesznek. én viszont ezt untam.
a következő zenekart a magam részéről nagyon vártam, mivel a róluk szóló rövid ismertetőben a southern rock, stoner rock, illetve a down, floodgate szavak szerepeltek, és ettől én egy kicsit meghatódtam. mondott műfaj és zenekarok ugyanis az összmetál kozmoszban mindig is a szívemhez legközelebb álló(k) volt(ak), olyannyira hogy minden hezitálás nélkül kijelenthetem, hogy a kyuss "and circus leaves town" című lemeze abszolút értelemben egy mérföldkő volt úgy az életemben, mint zenei ízlésem fejlődésében. (ehhez kapcsolódóan egy szolgálati közlemény: itt és most szeretném megragadni az alkalmat, hogy bejelentsem, hogy akinek ne adj isten birtokában van bármilyen kyuss lemez (kiv. wretch) bakeliten, külön kiemelve a kislemezeket, legkülönebben pedig a demon cleaner címűt, akkor azzal a tulajdonjogok átruházásáról bármilyen alapon hajlandó vagyok tárgyalni.) szóval az általam leginkább várt zenekar a locust on the saddle következett az a38 színpadán, és ugyan elő szokott fordulni az ilyen nagyszabású előzetes várakozások esetében, hogy hangsúlyos pofáraesés követi, jelen esetben ez szerencsére elmaradt. a srácok teljesen hitelesen és ÉRZÉSSEL vezették elő a zenét. külön ki kell emelnem a gitárosukat, szabó tamást, akiről igazából csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni. teljesen egyértelműen az ő játéka volt számomra az est fénypontja. minden jel szerint a zsigereiből jön ez a fajta zene: olyan magátólértetődően játszotta a témáit - melyeket ha nem volna a metal hammer zsargonnak alapköve a szó, akkor ízesnek mondanék - annyira súly volt, amikor annak kellett lennie, és annyira blues és pszichedelia, amikor pedig annak, hogy feltűnés nélkül beépülhetne bármelyik stoner alapzenekar tagjai közé. még a grimaszai is olyanok voltak, hogy simán elmehetne a crowbar/down-os kirk windstein szájdublőrének. a saját dalok mellett elhangzott még az örök klasszikus első down lemezről a lifer című szám is, ami egy az egyben megőrjítette az embereket, és egyúttal végképp kiakasztotta az énekes vass imrét, aki addig is valami transzcendens extázis szélén látszott táncolni. ő egyébként showelemként elsőrangú, viszont kissé jellegtelen énekhangjával a zenekar leggyengébb pontja, úgyhogy a többieknek vagy rá kellene venniük, hogy étkezések előtt igyon egy bögre new orleans-i mocsár iszapot, napi egy üveg whisky-t és szívjon rá másfél doboz cigit, vagy pedig keresniük kellene egy jó énekest. ez a véleményem. mindenesetre a lots által képviselt délies hangzású, kemény kötésű metál, mint az majd kiderül, levette a lábáról a közönséget, így engem is. annak ellenére, hogy az ő koncertjük szólt a legkevésbé jól, az ő énekesük volt a leggyengébb egész délután, és hogy a pörgősebb, komapktabb stoner rockot nyomták nem a kyuss-féle szétesős, elborulós legkedvencebb irányzatot.
a következő akció a sushi train volt. ők több szempontból is egyedülállóak voltak az aznapi sorozatban. 1. nekik nagy kati személyében női énekesük volt. 2. ő egyetlenként a délután során magyarul énekelt. 3. a hivatalos közlemény szerint ők a legeltérőbb stílusokat keverik nu-metálba a funktól az etnoig, ám végső soron ők egy erősen poposított rock/metál zenét játszottak. mégpedig jól, hozzá kell tennem. ez a fajta zene ugyan megintcsak elég távol áll tőlem, de tagadhatatlan, hogy jó dalokat írnak, úgynevezett fogós refrénekkel, igényesen hangszerelve, és mindezt jól adják elő. a szövegekért is gondolom kati felelős, mert azok amolyan csajos dilemmák körül csoportosultak, mint például a vad csajszi kirúg a hámból, hogy gyorsan, hevesen, lecsóba belecsapva összehozzon egy egyéjszakás kalandot, mert ő ugye erre vágyik csak, hogy aztán pár perccel később tudassa a világgal, hogy az összebújás és a gyengédség, na az a valami. látok rá esélyt, hogy a sushi train befusson itthon, és hogy slágerek kötődjenek a nevükhöz, és sokat játsszák dalaikat a rádiók, és bár bennem nem sok izgalmat kavartak, azt hiszem egy bizonyos korosztály vonatkozásában a sushi train zenéjének hallgatása egészséges kompromisszumnak tekinthető.
őket a gloaming zenekar követte, akik megintcsak a keményebb nu-metal vonalat képviselték, és akikre egy kisebb rajongótábor volt kíváncsi - vagy mire ők színpadra kerültek már mindenkinek megjött a kedve a bulizáshoz. produkciójukat az énekes bokodi bálint vitte a hátán, a zenésztársak jobbára csak a tömény zenét szolgáltatták. nehéz eldönteni, hogy azért, mert korábban hallottam őket vagy mert jobb dalokat írtak, de valahogy az angeldust produkcója jobban megfogott a két egyébként hasonszőrű zenekar közül. mindenesetre a gloaming-ot a közönség visszatapsolta, ami állítólag csak ügyes húzás volt a banda részéről, mivel a műsoridejük vége előtt elhagyták a színpadot, így lehetőséget teremtettek arra, hogy mintegy ünnepeltessék magukat egy kicsit, és hogy ezt még egy dallal meghálálják.
a már estébe hajlott délutánt a destrado zenekar zárta, akiket - az őszintét bevallva - már csak kintről hallottam. így azt hiszem, nem volna egészen jogos őket bármilyen kritikával is illetni, az viszont tény, hogy egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy a színpadhoz egy lépéssel is közelebb menjek. elvileg ők dallamos rock zenében utaznak, és erről a meghatározásról nekem valamiért bon jovi jutott eszembe, és ettől félelmek keletkeztek bennem, de aztán végül kiderült, hogy inkább ők is ezt a nu-metal vonalat képviselik, de legalábbis keményebb zenét játszanak, mint én azt sejtettem. ettől azonban nem lettek izgalmasabbak.
eredményhirdetés következett, amiből kiderült, hogy az angeldust egyaránt meghódította a zsűrit és a közönséget is, merthogy nyertek ebben a fordulóban. második helyen pedig nagy megelégedésemre a locust on the saddle zárt, így ők is utazhatnak majd bécsbe.
összességében pedig azt lehet elmondani, hogy egészen korrekt délutáni időtöltés volt az abc tehetségkutató, helyenként kifejezetten felemelő is, annak ellenére hogy a magyarországon állítólag túlértékelt eredetiség nekem egy picit hiányzott. ezalatt nem is azt értem, hogy elvárás bennem a magyar zenekarokkal/zenészekkel szemben, hogy stílust teremtsenek, mert nyilvánvaló, hogy ez most, 2006-ban már-már lehetetlen. és az is nyilvánvaló, hogy csak egészen kivételes esetekben történik az meg, hogy egy fiatal zenekar/zenész első nekifutásra megtalálja a saját, jól elkülöníthető hangját. de mégis, kevés kivételtől eltekintve az a frusztráló érzés él bennem, hogy a magyar zenészek sokszor csak idomulnak a körülöttük lévő (zenei) történésekhez, ahelyett, hogy az alkotói szabadságukkal és kísérletezési kedvükkel élve maguk válnának a történésekké. úgy tűnik, mintha volna egyfajta gátló megfelelési kényszer bennük, és ennek a zenélősdinek nem a tulajdonképpeni "játék" mivoltát látnák, ahol tulajdonképpen csaknem minden megengedett, és csaknem minden kipróbálandó. persze lehet, hogy teljesen tévesen látok és belemagyarázok.
előfordultunk tegnap este az almássy téri szabadidőközpontban, ahol mű-hely emléknapot tartottak, és ahol számos zenész gyűlt egybe szabad felfogású zenélés céljából. legalábbis ez volt olvasható egy A/4-es lapon, amit a helyszínen lehetett megtalálni. ehhez képest az est egyetlen kellemes élményét david yengibarjan nyújtotta, aki a tőle megszokott zenei világot járta be, annyi volt csak az extra, hogy a hangosításból a harmonika gyakorlatilag percekre ki tudott maradni, így volt olyan, hogy nagyjából csak elképzelni lehetett, hogy mi szólhat, illetve az egész koncertre ránehezdett a pult körül csoportosulók beszédének zaja. ami a nagyteremben zajlott, az csak igen mérsékelten volt érdekes - mert az, hogy valaki hol jazzes, hol rockos, hol repetitív gitártémák alá üti a kongát még/már nem zenei forradalom - szórakoztatónak pedig semmiképp nem volt mondható. a szóban forgó párost követő, könnyed instrumentális zenét elővezető csapat pedig csak szimplán unalmas volt. bár meg kell jegyeznem, hogy a santa diver trió fellépéséről sikeresen lemaradtam, pedig az ő zenei koncepciójuk érdekes: saját definíció szerint akusztikus minimál technot játszanak dob, bőgő, hegedű felállásban némi elektronikával megspékelve.
zenétől független észrevétel még, hogy a jelenlévő közösség, melyet jobb jelző hiányában az alternatívval illetek, mértéktelenül dohányzik, és a szép lányok terén óriási, már-már katasztrofális deficittel rendelkezik. semmiképp nem bíztatnám tehát kamaszkorú fiamat - ha volna - arra, hogy ilyen szabadfelfogásban zenélős összejövetelekre járjon, mert ez súlyosan visszavetheti vagy, ami még rosszabb, tévútra terelheti mind esztétikai érzékét, mind szexuális életének kibontakozását.
az érdektelen "szabadfelfogású zenélés" különben azért is volt tegnap este különösen bosszantó, mert épp tegnap kerültem közelebbi ismeretségbe egy bizonyos geoff mullen (könnyen lehet, hogy ő az elkövetkezendő évek kísérleti színterének egy meghatározó alakja lesz) munkásságával, és a talalálkozás valami igazán újszerű, formabontó zenével magasra tette a lécet. olyan ez, mint amikor az ember egy dj/rupture szett után szembesül azzal a ténnyel, hogy a dj-k 90%-a csupán szórakoztatóipari szakmunkás. .
ami a geoff mullen jövőjével kapcsolatos optimista jóslatot illeti, nem nagy merészség ilyesmit kijelenteni, ha figyelembe vesszük, hogy első lemezét a keith fullerton whitman-féle entschuldigen adta ki, mely kiadó eleve nem jelentet meg kéthetente új lemezt, másrészt meg keith whitman ízlésében azért lehet bízni. a szóban forgó lemez előtt geoff semmilyen kiadvánnyal nem rendelkezett, viszont a lemez anyagát az a demo adja, amit geoff keith bostoni házának ajtajára ragasztott úgy hajnali három körül. legalábbis így szól a legenda. a thrtysxtrllnmnfstns című lemez amellett, hogy nyilván rendelkezik vonatkoztatási pontokkal, hiszen kétségtelenül hasonló geoff mullen megközelítése, mint teszem azt tim hecker-é, hogy t.i. melodikus zenét hozzon létre zajokból, azért mégis főleg és elsősorban eredeti és egyedülálló. nála ugyanis nem csak arról van szó, hogy zajrétegek alá temet melódiákat, hogy azok felszínre bukhassanak, majd ismét elmerüljenek, hanem emellett helyet kapnak a drone centrikus darabok, sőt valami álruhába öltöztetett folk is. a használt zajok is sokfélék és változatosak, a magas, vékony hangok elektromos madarak csiripelnek és a markáns zajfolyamok sóder ömlik le a kamaz platójáról között minden átmenet megtalálható, sőt időnként még a gitár, illetve a banjo is egészen, teljesen tisztán hallható. mindez ez leírva talán kevésbé tűnik izgalmasnak, de a zenét hallva* egy új világba csöppenhetni lehet. és mondom: nagyon ajánlott.
és még hozzá kell tenni azt is, hogy kis türelemmel persze ellopható a lemez ilyen-olyan módszerekkel, de jelen esetben külön említésre méltó, hogy az album magyarországra való ideérkezéssel együtt is csak kb. annyiba kerül, mint mondjuk egy belépő egy szombat esti buliba, sőt ezért a pénzért nem egyszerűen egy darab műanyagot kapunk, hanem egy egész kis csomagot, mely tartalmaz egy digipack-ba passzintott cd-t, melynek elején és hátulján egy-egy nyomat található, egy info lapot, néhányat geoff saját fotóiból, mindezt pedig egy ízléses kis zsákban. (és ha minden jól megy a világban akkor ez a fajta személyesség és igényesség lesz a járandó út a jövő lemezkiadásában.)
*ez a darab geoff második, the air in pieces című, a last visible dog kiadónál megjelent albumáról való, de az entschuldigen oldalán szintén van letölthető mp3
nyilván bárki joggal állíthatja, hogy totálisan rácsúszni a kings of convenience zenéjére nem igazán macho dolog. nem mintha ez, mármint a macho-lét, bármilyen vonalon is cél volna, de ettől függetlenül kétségtelen, hogy a koc zenéje távolról sem valami tesztoszteron szagú vadállat. és ugyanakkor mégis ki kell jelentenem, hogy mától legnagyobb mesterem és példaképem erlend a csajozás terén, mert ő az, aki a legmesteribben valósítja meg az élet egyébként sok más területén is igen hasznos elvet, melyet velem egy már 15 éves korában is közel 100 kilós, nagyon szemüveges és nagyon szakállas barátom ismertet meg, miszerint a siker kulcsa az, hogy az ember hendikepből előnyt tudjon kovácsolni. és kérem! mindenki megbizonyosodhat róla, hogy a magát woody allen nyakigláb kamaszként eltartósított matektagozatos öccsének álcázó erlend hogyan akaszt horogra fél perc leforgása alatt néhány csípőmozdulattal egy elsősornyi csajt. jó persze, van nála mikrofon is, és a színpadon áll. és a zenéje a maga végtelen egyszerűségével és ellenállhatatlanságával tarol. de akkor is!
egyre ritkábban fordul elő, hogy olyan rock zenével hoz össze sors, ami ha másra nem, legalább arra képes, hogy minimum átmenetileg magára irányítsa az érdeklődésem. ami igen szomorú, mert egy alsó középosztáylbeli családból és még ráadásul iparvárosból is származó fiatalnak elemi szükséglete, hogy primitív, mocskos és adrenalinszagú rock zenét hallgassaon. manapság meg jobbára ezek a popmetál dolgok mennek, olyan zenekarok, akik tényleg hisznek abban, hogy karriert lehet építeni a zúzás-elszállás-zúzás/üvöltés-szívbemarkoló éneklés-üvöltés taktikára. pedig nem. egy korrekt rock zenekar legyen direkt, egyszerű, szóljon mocskosan és lehetőség szerint zúzzon folyamatosan. nyilván kitermelt és kitermel ilyen zenekarokat a hc meg punk mozgalom, melyek egy részéről soha az életben nem fogok tudomást szerezni, de szerencsére lightning bolt lemezkritikát a pitchfork is közöl, így a lightning bolt jó eséllyel akad horogra. namost a lightning bolt sok szempontból az eszményi rock zenekart testesíti meg számomra. kukás a hangzásuk, zúznak, ének minimális, ha van, akkor is szigorúan széttorzítva, zajosak, tömények, hipnotikusak, zúznak és zúznak és ez az egész elbaszottság pont annyira van koordináták között, hogy nagyon élvezhető legyen. ráadásul minden fotó és videó arra enged következtetni, hogy a ligntning bolt koncertek a legintenzívebb zenei élmények közé tartoznak, tehát több mint kívánatos volna egy ilyenen résztvenni. mondjuk itthon, mert sejtem, hogy magyarországon volna olyan vállalkozó szellemű ember, aki beesne a dobok közé.
azoknak pedig, akiknek szélsőségekből sosem elég, ajánlom figyelmébe a zenekar dobobosának, nevezett brian chippendale, black pus néven kiadott szólóalbumait, melyek ingyen letölthetők itt. a zenét zajosságban négyzetre emelt lightning boltként kell elképzelni, melyet talán leginkább egy kiadós korbácsolós, csipeszelős s/m party aláfestő zenéjeként tudnék elképzelni. illetve ideális lehet még tömegközlekedéshez és dj/rupture szettekhez. mély víz, csak úszóknak!
az soha nem egyszerű, ha egy zenész egy nagyon eltalált első album után másodikat akar készíteni. különösen, ha a szóban forgó első albummal még egy egészen jól szeparált, különbejáratú zenei világot is sikerül kialakítania. mert bár tim hecker zenéjét sokszor sokan hasonlították fennesz munkásságához, én mégis nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy egy októberi kora estén a világ bármely városában elhangozzon a párbeszéd, hogy: "mi az, ami most szól?" "egy tim hecker lemez. ja, nem, fennesz. vagy... várjál... lehet, hogy mégis tim hecker. ááá, leszarom, együnk még egy konyakmeggyet!" szóval ez azért nem így megy.
tim hecker már első, haunt me, haunt me do it again című lemezével is felhívta magára a világ figyelmét. (és itt a világ alatt most elsősorban egy marék internetes újságíróra és olvasóikra kell gondolni.) aztán a második 2003-as nagylemeze, a radio amor, egyesek évvégi best of listájára is felkerült, sőt a környezetemben egyes lányok is erősen rákaptak, ami - lássuk be - elég váratlan fejlemény egy kísérleti elektronikai lemez kapcsán. különösen, ha figyelembe vesszük, hogy azért annak ellenére, hogy hecker elég sokat dolgozik zongora és gitár hangokkal, és hogy zenéjében mindig bújkál valami melankólikus/melodikus szépség, mindezt, a gitárt, a zongorát, a melodikus szépséget többnyire betemeti egy vastag zajréteg, és nem az a finom percegő, pattogó fajta, hanem a nagyon is artikulált, kemény, darabos zaj. a radio amor tulajdonképpen az előző lemez finomított változata volt, amit így sem megtorpanásként, sem előrelépésként nem lehet(ett) értékelni, és ami mindezzel együtt is életem egyik legfontosabb lemeze.
mindenesetre rendkívül izgalmas volt várni, hogy merre tud innen továbblépni hecker, és talán éppen a nagy előzetes várakozás miatt, de a következő album, a mirages számomra némiképp csalódást okozott. vagy legalábbis nem találta el bennem azt a pontot, amit a radio amor elsőre és azóta mindig tévedhetetlenül eltalál. helyenként a zajok némiképp durvultak, és jobban előtrébe kerültek a széttorzított gitárhangok, a lemez egy árnyalattal sötétebbre is sikeredett a korábbiaknál, ugyanakkor a direktben szép részek, még direktebben szebbek lettek. és bár a lemeznek vitathatatlanul megvannak a maga felemelő pillanatai, az egészből mégis hiányzik számomra az igazán elsodró erő.
és ezzel elérkeztünk az idei, egészen friss, harmony in ultraviolet című albumhoz. a kérdés persze megint adott volt: sikerül-e heckernek valami frisset mutatnia vagy stílusgyakorlatra kell számítanunk? a válasz teljesen egyértelmű, hezitálás nélkül mondom ki, hogy igen is meg nem is. egyfelől ez kétségtelenül egy tim hecker lemez, ami rendelkezik a tim hecker lemezek összes jellemzőjével, tehát radikális váltás nem történt. másfelől viszont ezek a jellemzők most olyan konstellációban állnak egymással, mint ezelőtt soha! egy művészileg teljesen kiérlelt albumról van szó, amiben pont annyi dráma, pont olyan arányérzékkelkerül kiosztásra, amitől nem patetikus a dolog, hanem egész egyszerűen teljesen magával ragadó. változatos, az érzékeny-szép részek és a zajos pillanatok tökéletes ritmusban váltják egymást, illetve, hogy pontos legyek alakulnak ki egymásból. az album íve olyan szinten töretlen, hogy a négy tételes harmony in blue-t követő radio spiricom egy totális katarzishoz vezet, ami megfelelő hangerő mellett a gerincvelőn keresztül áramlik szét a testben. ami ezután következik, az ennek a katarzisnak a kiterjedése, szétáramlása, lenyugvása a whitecaps of white noise két tételében, valamint a blood rainbow című zárásban.
mindenesetre a frissen érkezők a chimeras című számmal kezdjék az ismerkedést, mert az egy olyan amivel minden érző ember szívébe belophatja magát ez az album, és egyúttal tim hecker.
illetve van bónusz trekk is az igazán lelkeseknek és/vagy elhivatottnak (ha esetleg még nem fedezték volna fel): a 2005-ös uh fesztivál tim hecker koncertjének egy kis darabja. (effektíve lehet, hogy ezt már én is linkeltem.......)
adott esetben akár hidegen is hagyhatna a hot chip zenéje, mert végül is, mi ez a hot chip dolog? ilyen modern pop zene. vannak az elektronikus alapok, vannak az elektronikus alapokat színező hangszeres betétek, vannak szép, kimondottan szép vokálok, fülbemászó refrének. az egész csilivilin szól, benne van minden, ami ma, hogy úgy mondjam up-to-date, az indie érzéstől a neptunes által csúcsra járatott produceri megoldásokig. emi a kiadó, ám ezzel együtt is ír róluk a pitchfork. (igaz a pitchfork soha nem is volt olyan deklaráltan elkötelezett a független kiadók mellett, mint mondjuk a brainwashed, de ez most mindegy...)
és miután mindez végiggondoltatik, elmondatik és leíratik, marad a makacs tény, hogy volt olyan nap, amikor háromszor egymás után lepörgött a the warning című lemez az mp3 lejátszómban. az van ugyanis, hogy bár teljesen evidens volna, hogy hot chip csak divatos ruházati és szórakoztató elektronikai termékek reklámjaiban szóljon, valahogy mégis működik ez az egész az én magánvalómban. ez pedig többek között annak köszönhető, hogy mondott elektronikus alapok, hanszeres betétek (melyek helyenként pár másodpercre szinte már-már black dice szintű absztrakcióba fordulnak), vokálok és refrének mégiscsak működnek így ebben a formában. nagyon. sőt, az is lehet, hogy ez a furcsán trendi formula, ami első körben csak akkor futott, amikor mondjuk például az említett black dice-ra és társaira akármilyen okból kénytelen voltam nemet mondani, és egyszerűen csak menekülést kerestem a radikális művészi próbálkozásokkal való konfrontálódás elől, egy szép napon magára veszi a klasszikus jelzőt. de az is lehet, hogy csak az alkohol te mocskos állat beszél belőlem.
hot chip will break your legs/snap off your head/hot chip will put you down/under the ground
a his name is alive névvel a mostanában megjelent four tet remix gyűjteményen találkoztam. először! gondolom, ez ilyen generációs dolog, mert a kilencvenes évek elején, amikor a hnia megkezdte működését, akkor én még az olyan gigasztárok, mint a guns n' roses és metallica keltette siker hullámát meglovagolva stadion rockban utaztam. igaz, a mouth by mouth album alapján akkoriban még a hnia is másban utazott. amolyan art rock valamiben, ha ez egy releváns fogalom egyáltalán.
ellenben a 2004-es cloud box kiadványukon már egy teljes mértékben definiálhatatlan zenei világgal rendlkező társulat képe bontakozik ki előttünk, ami nem meglepő módon annak köszönhető, hogy a hnia zenéje egy valóságos olvasztó tégellyé (melting pot, you know) vált, amiben a hátradőlős éjféli jazz-től a drone alapú minimalizmuson át a musique concrete-ig minden megtalálható, de úgy, hogy az egész egy minden nehézség nélkül befogadható - hogy ne mondjam - kellemes és érdekes zenei élményt nyújt.
mindazonáltal a hnia minden jel szerint a bennfentesek zenéje, hiszen pl. a zenekar holmi punk attitűdtől/sznobizmustól vezéreltetve vagy csupán brahiból meg játszotta éppen a már említett cloud box esetében azt, hogy a 10 cdr-nyi vadonatúj zenét tartalmazó dobozt mindösszesen 50 példányban jelentette meg, és kizárólag a zenekar weboldalán tette elérhetővé. a hírek szerint az 50 darab a megjelenés napján elfogyott, tehát kijelenthetjük, hogy legalább 50 bennfentes hnia rajongó él a világon. a későn ébredők számára a zenekar volt annyira kedves, hogy egy kis ízelítőt a honlapjukon digitalizált formában is elérhetővé tett a doboz tartalmából. ezt lehet letölteni, és ajánlott is, mert a his name is alive egy megbízható társ a mindennapokban. (én meg csak remélni tudom, hogy ezt az utolsó fél mondatot nem egy tampon reklámból loptam....)
az soha nem egyszerű, ha egy zenész egy nagyon eltalált első album után másodikat akar készíteni. különösen, ha a szóban forgó első albummal még egy egészen jól szeparált, különbejáratú zenei világot is sikerül kialakítania. mert bár